1. Sztereotípiáról vagy előítéletről van szó? Töltsd ki értelemszerűen a táblázatot! Indokold is a válaszod!

2. Az alábbi kísérlet kapcsán gondold végig a következő kérdéseket, felvetéseket!

• Eredetileg volt-e lényeges különbség a két csoport tagjai, illetve a csoportok között?
• Hogyan sikerült feszültséget kelteni a két csoport között?
• Mi a különbség a versengés és a viszály között?
• Hogyan "tudatosították" az egyik csoportban a másikkal szembeni ellenérzéseket?
• Milyen sztereotípiák, rögzült nézetek alakultak ki az egyik, illetve másik csoportban?
• A fenti kép mely regényre utal? Miből következtettél erre? Milyen kapcsolat mutatható ki a regény és a kísérlet között?

Sasok és Paripák …

„Tizenkét éves fiúkat véletlen kiválasztás alapján két csoportba osztottak, az egyik csoport a „Sasok”, a másik a „Paripák” nevet kapta. Az egyazon csoportba tartozó gyerekeket megtanították arra, hogy egymással kooperáljanak [működjenek együtt]. Ez úgy történt, hogy olyan tevékenységet végeztettek velük, amelyekben a feladatmegoldás sikere nagymértékben attól függött, hogy a csoporttagok mennyire tudnak együttműködni egymással. Így például a gyerekek mindkét csoportban ugródeszkát építettek az úszómedencéhez, közösen főztek, kötélhidat építettek stb.

Miután mindkét csoporton belül erős összetartás alakult ki, kezdték megszervezni a konfliktust. A kutatók egy sor versenyszerű játékot – rögbit, baseballt, számháborút – vezettek be, és a két csoportot egymásnak eresztették. A feszültség növelése céljából jutalmat ajánlottak fel a győztes csapatnak. Ennek következtében már a mérkőzések alatt némi ellenségesség és rosszindulat volt érezhető. Ráadásul a kutatók ördögi praktikákkal találtak ki olyan helyzeteket, amelyek arra voltak jók, hogy élezzék a feszültséget a két csoport között. Az egyik ilyen találmányuk egy tábori mulatság volt. Úgy rendezték meg a szituációt, hogy a „Sasok” sokkal hamarabb érkezhettek a mulatság színhelyére, mint a „Paripák”. Ráadásul kétféle ennivalóval kínálták a részvevőket: egyrészt csupa friss, gusztusos, étvágygerjesztő étellel, másrészt csupa, összenyomott, régi, gusztustalan maradékkal. Minthogy az általános vélekedés szelleme már eluralkodott, a korábban érkező csoport egyszerűen magához vette az összes gusztusos ételt, és csak a kevésbé érdekes, kevésbé ínycsiklandozó, sérült és összenyomott ennivalót hagyta ott a rivális csoportnak. Amikor végül megérkeztek a „Paripák” is, és észrevették, hogy mennyire kitoltak velük, akkor érthető módon dühösek lettek, és nem éppen hízelgő csúfnevekkel illették a „Sasokat”. Ez utóbbiak viszont úgy érezték, hogy (az elsőnek érkező jogán) megérdemelték a jó kosztot, ezért méltatlankodni kezdtek, amiért a „Paripák” rájuk támadtak és megfelelőképpen viszonozták is a támadást. Az egymás elleni átkok hamarosan átcsaptak abba, hogy különféle ételeket dobáltak egymáshoz, és rövidesen igazi csetepaté tört ki.

Ez után az incidens után a kutatók beszüntették a versenyszerű játékokat, és arra ösztönözték a szembenálló csoportok tagjait, hogy felvegyék egymással a kapcsolatot.” „Csakhogy a versengés megszüntetése nem küszöbölte ki a már egyszer magasra csapott ellenségeskedést. Sőt, az ellenségeskedés egyre fokozódott, még akkor is, amikor a két csoport olyan ártalmatlan tevékenységgel volt elfoglalva, mint a mozinézés. A kutatóknak azonban végül is sikerült lefékezniük az ellenségeskedést.” […]

• Véglegesnek mondható-e a fent kialakult helyzet?
• Ha megszűntethető, milyen megoldásokat javasolnál, próbálnál ki?
• Az alábbi megoldás miért volt sikeres?

 „Hogyan sikerült Sherifnek végül is megszüntetni az ellenségeskedést?

Úgy, hogy a két gyerekcsoportot olyan helyzet elé állította, amely az egymástól való kölcsönös függést igényelte tőlük – tehát olyan szituáció elé, amelyben egy bizonyos cél elérése érdekében kooperálniuk kellett egymással. A kutatók például a vízvezeték elrontásával megrendeztek egy szükségállapotot. A vízvezetéket csak úgy lehetett megjavítani, hogy a gyerekeknek azonnal össze kellett fogniuk. Egy más alkalommal bedöglött a teherautó, amellyel a gyerekek kirándulni mentek. A kocsit csak úgy lehetett újra elindítani, hogy  egy nagyon meredek lejtőn felfelé kellett tolni. Akkora erőfeszítésre volt szükség, hogy mindegyik gyereknek részt kellett benne vennie, függetlenül attól, hogy a „Paripákhoz” vagy a „Sasokhoz tartoztak”. Végül aztán valóban csökkenni kezdtek az ellenséges érzelmek és az egymásról alkotott negatív sztereotípiák. Csoportközi barátságok kezdtek kialakulni, a két csoport viszonya kezdett megjavulni, és most már saját kezdeményezésükre is hajlandók voltak összefogni.” (Aronson: A társas lény, 332-333., 349-350.)